Testfelépítés

Hozzászólás: Nincs hozzászólás
Felette lévő kategória: Teknősök - Alatta lévő kategória: Kislexikon

Elsőként nézzük meg a teknős legjelentősebb és legszembetűnőbb testrészét, a páncélt. Valószínűleg már minden teknőskedvelőben felmerült a kérdés, amikor állatukat szemlélték, hogy egy ilyen testfelépítésű, illetve alakú állat hogyan tud fennmaradni a természetben. Ha kicsit tovább gondolkodunk e témakörben, azt is nehéz elképzelni, hogyan alakulhatott ki egykoron a teknősök páncélja, hisz ha a többi hüllővel külsőleg összehasonlítjuk, nehezen találunk ésszerű magyarázatot.

A teknősök páncélja mintegy 200 millió éven keresztül értékes védelmet nyújtott, melybe fejüket, végtagjaikat és nyakukat is behúzhatták szükség esetén. Alapjába véve megkülönböztetjük a haspáncélt (plastron) és a hátpáncélt (carapax). E kettőt oldalt egyes teknősöknél merev csonthíd, más teknősöknél porcos szalagok kötik össze. Ez utóbbi lehetővé teszi a has-, és hátpáncél kicsiny szögben egymáshoz való elmozdulását. A hátpáncél közepén hosszában gerinclemezek helyezkednek el, melyek a hátgerincet képző csigolyákkal összenőttek. A páncélzat csontos elemei fiatalabb korban általában lazán illeszkednek, majd később szorosan összenőnek. Az ezekből induló, kétoldalt folytatódó bordalemezek a bordákkal nőttek össze. A bőr elcsontosodásából végül kialakultak a szegélylemezek.

Egészen más az előbbiekkel szemben a kérgesteknős (Dermochelys coriacea) páncélzata, mely mozaikszerűen illeszkedő csontdarabokból áll. Korábban a kutatók külön alrendbe sorolták, jelezve ezzel, hogy eme állatok csak külsőleg teknősök.

Bizonyos elemek között egyes fajoknál (pl. szelence-, zsanérteknős) ízületet lehet találni, mely lehetővé teszi a páncél nyílásának tágítását vagy összeszűkítését, esetleg teljes zárását.

A tengeri-, és lágyhéjúteknősök haspáncéljának csontos elemei csak pontokban illeszkednek. Kérdezhetnénk, miért jó a teknősnek, ha csökken páncéljának keménysége, stabilitása, ellenálló képessége. A lényeg, hogy ezek a természet általi változtatások a teknős mozgékonyságát igyekeztek segíteni, és ezzel a páncél “hiányosságait” képes pótolni, illetve ellensúlyozni. Ezen állítás igen jól megfigyelhető a lágyhéjúteknősöknél, melyek rendkívül gyors úszók.

A vörösfülű ékszerteknős (Trachemys scripta elegans) esetében a hátpáncél fiatal korában egészen zöld. Sárga haspáncélján fekete koncentrikus gyűrűket találhatunk. Az idősödő példányoknál ez a rajzolat egyre inkább eltűnik. A csontlemezekben lerakódott pigment részeket a szarulemezekbe berakódó sötét festékanyag (melanin) eltakarja. Különösen az idősebb hím állatok hajlamosak a sötét színanyag lerakására (melanizmus). Épp ez miatt régebben az idősebb vörösfülű ékszerteknősöket más fajhoz tartozónak is vélték. A fejen lévő rajzolat azonban még az idősebb példányoknál is megmarad, ami támpontot nyújt a faji hovatartozás eldöntésében.

A teknősöknél igen jellemző, hogy a nőstények nagyobbra nőnek, mint a hímek. A terráriumban tartott állat a kedvezőbb hőmérséklet és a jobb táplálkozás következtében gyorsabban elérheti kifejlett méretét, mint a természetben élő fajtársa. Veszélyt jelent azonban a túlzott növekedés (kóros túlnövés), ezért otthon tartott teknősünkről pontosan kell tudni, milyen élőhelyről (természetes élőhelyről) származik és a legjobb, ha ezt minél jobban megpróbáljuk utánozni.

Kérdés lehet az is, hogy a teknősök (leginkább a hosszú nyakkal rendelkezők) miként képesek behúzni fejüket, illetve nyakukat. Alapvetően kétféle csoportot különböztetünk meg egymástól. Eszerint az egyik a nyakrejtő (Cryptodira), a másik a nyakfordító (Pleurodira) csoport. A nyakrejtő teknősöknél a fej és a nyak függőleges, a nyakfordítóknál pedig vízszintes tengely mentén kerül behúzásra S-alakban a páncél alá.

A teknősök lábait illetően míg a vízi teknősök nagy részének lábain lévő ujjai között úszóhártya alakult ki (ami a vízben való közlekedésüket segíti), addig a szárazföldi életmódot folytató vízi teknősök lábain az úszóhártyák visszafejlődtek. A szárazföldi teknősök lábai vaskos elefántlábakká alakultak.

Nem nehéz felismerni mindezek alapján, hogy vízi vagy szárazföldi teknőssel állunk-e szemben.

Dióhéjban érdemes még tudni a szárazföldi teknősök bőréről, hogy igen vastag és erőteljesen pikkelyezett, ezért a kiszáradásnak remekül ellenáll. A vízi teknősök csekély mértékben ugyan, de képesek a bőrükön keresztül is lélegezni. Ezzel áttérnék a teknősök, szűkebb értelemben a vízi teknősök légzésének rövid bemutatására. A vízben élő teknősök számára a légzőszervük különleges jelentőségű. Ezek az állatok annak ellenére, hogy életük nagy részét a vízben töltik, oxigénszükségletüket mégis a légkörből (atmoszférából) kénytelenek fedezni. Az a teknős, amelyik a víz alatti gyökerek vagy más tárgyak egyikén fennakad, rövid időn belül megfullad.

A teknősök tüdeje rekeszekből áll, mely a hátpáncél alatt kapott helyet és nem képes a bordaizomzat segítségével a mellkas tágulása vagy összehúzódása révén kitágulni vagy összehúzódni. E “hátrány” pótlására a teknősökben párosan elhelyezkedő tüdőizmokat találunk. Ezek feladata, hogy a levegőt a tüdőből kipréseljék, amikor összehúzódnak. Így állhatott elő az az érdekes helyzet, hogy amíg az egyéb gerinces állatok között a tüdők nyugalmi állapotban elernyednek (összeesnek), addig a teknősöknél a tüdők levegővel teltek. Ez a vízi teknősök számára igen előnyös és hasznos, mert a halak úszóhólyagjának szerepét is átveszi. Ha a tüdők megbetegszenek, az állat merülőképessége elvész és a teknős (a szabad környezetet nézve) éhen pusztul.

Forrás: Farkas Balázs / Sasvári László: Teknősök (1995 Kitaibel Kiadó Bt.)

Nincs hozzászólás - Szólj hozzá!

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*



- A +
Új fényképek
Kirgiz (sztyeppi) teknős Sarkantyús teknős Sárgaszegélyű szelenceteknős Kínai csíkosnyakú teknős

Milyen teknőseid vannak?

Megnézem

Loading ... Loading ...
WebPet - Szeretjük az állatokat!

Üdv ! Ma 2017. június 28., szerda van