Mocsári teknős – (Emys orbicularis)

Rövid bevezető és elterjedés

A mocsári teknős az egyetlen őshonos (recens) fajunk. Európa északi országaiban, illetve Ázsia nyugati részén, és Afrika északnyugati részén fellelhető még kisebb-nagyobb egyedszámban. Hazánkban a síkvidéki álló- illetve lassan áramló vizekben még viszonylag most is gyakori. Ennek ellenére elmondható, hogy az állomány egyedszáma mindenütt csökkenő félben van. Ennek alapja az élőhely csökkenésben és a fokozódó háborgatásban rejlik. Kevés ember tudja például, hogy a háború előtt Európában ínyencfalatnak számított a teknősleves, ezért Magyarországról rendszeresen szállítottak (többek között) Bécsbe mocsári teknősöket. Félő, hogy ezek a természetbe való beavatkozások idővel helyrehozhatatlan károkat okoznak a mocsári teknős hazai honosságával kapcsolatban.

Mocsári teknős - (Emys orbicularis)

Testfelépítés

Míg az afrikai egyedek csak ritkán érik el a 15 centiméteres páncélhosszúságot, addig a magyarországi egyedek mintegy 20 centiméteresek (egyesek szerint 30 centiméteresek) is lehetnek. Páncéljuk színezete igen sokféle lehet: hátpáncélja fekete vagy sötétes barna, rajta több-kevesebb sárga pöttyel (esetenként sárga vonalkákkal tarkítva). Haspáncéljuk színe a sötétebb barnától a sárgáig igen széles skálán változhat. Ez néha keveredhet is, amely a világosabb színen sötétebb, a pajzsokon középütt elhelyezkedő foltként jelenik meg. Fejük színe általában sötét alapszínű, rajta sárga pöttyökkel vagy csíkokkal. A végtagok és a farok hasonlóképp mintázott, karmuk fekete.

A haspáncél elülső része lekerekített, és a hyoplastron és hypoplastron (lásd: Testfelépítés / Kislexikon) mentén mozgatható részekből áll. A has- és hátpáncél porcos szalaggal kapcsolódik egymáshoz. Ez némi rugózást enged, melyet az oldalról megfogott teknősnél érzékelhetünk is. Ennek ellenére azonban a mocsári teknős nem képes olyan hatásos módon behúzódni a páncéljába, hogy az teljes körű védelmet nyújthasson számára az alulról, illetve oldalról való támadás esetén.

Élőhelyük, táplálkozásuk

A nappalokat a sekély vízben, a part közelében tölti. Ha nem érez veszélyt, nagy előszeretettel sütkérezik a vízhez közeli (vagy a vízből kiálló) faágakon, köveken. Veszély esetén egyből a biztonságot nyújtó vízbe veti magát.

Nagyrészt ragadozó életmódot él és megeszi a halakat, csigákat, lárvákat, sőt még a dögöt is. Néha-néha növényi táplálékot is fogyaszt.

Télen az iszapba fúródva pihen és az enyhébb idő beköszöntével március vagy április derekán bújik elő. A májusi párosodást követően június, július folyamán rakja le tojásdad alakú tojásait, melyek száma általában 6-10 darab. A 60-90 nap múltán kikelő kicsik augusztusban vagy szeptemberben látják meg a napvilágot és rögvest a víz felé veszik az irányt.

Forrás: Farkas Balázs / Sasvári László: Teknősök (1995 Kitaibel Kiadó Bt.)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük